Általában
A tűz és a víz útja: először Washington és Oregon esőáztatta, hűvös partvidékén, majd Nevada és Kalifornia száraz és forró pusztáiban és sivatagjaiban.
2016. május 21-én délután indultam a kanadai Vancouverből. Az I-5-ös autópályán a washingtoni Seattlen át lementem az oregoni Portlandig, majd onnan a Willamette folyó mentén átvágtam a Cascade hegységen. Ez egy Alpok nagyságú és jellegű hegység, az út első 2000 méteres hágójával. Onnan a hegység keleti, száraz oldalán mentem tovább dél felé, egy idő után már a Sierre Nevada hegységben, ahol rendszeressé váltal a 2000 méteres hágók, a legmagasabb 2450 m volt, jobbra-balra 4000 méteres hófödte csúcsokkal, kellemesen hűvös és hátszeles biciklis idővel.
Közben megvolt a nevadai Reno kaszinóváros, majd vissza Kaliforniába, a Yosemite Nemzeti Park keleti, kevésbé ismert oldala mentén.
A Sierre Nevadából délkelet felé kiérve kilenc nap után értem el az út voltaképpeni célját, a Death Valleyt. 40 C fok meleg, forró szél, 1000 és 1500 m-es, egyetlen hegyoldalon felkapaszkodó emelkedők, amelyek napi 2000 m feletti szintemelkedéseket kiadták. Se fa, se fű, igazi marsbéli táj. Na, ezért mentem oda. Kerestem a kihívást és megtaláltam.
Aki teheti, és elég testi meg lelki ereje van, az csinálja meg, utána nagyon jó érzés. Arra azért számítson a biciklista, hogy a vidék gyakorlatilag lakatlan és mobil térerő akár 100 km-nél hosszabb szakaszokon sincs. Viszont 100 km-nél hosszabb ivóvíz (és kóla meg gyümölcslé) mentes szakasz csak három volt, egyébként 60-80 km után általában lehetett találni valamilyen ivási lehetőséget. Ez persze egy forró és hegyes terepen azért tervszerű vízgazdálkodást tesz szükségessé. Ne itt kezdd a barátkozást az extrém körülményekkel. Mire ideérsz, addigra már pontosan tudd, hogy milyen körülmények között megy fel a fogyasztásod hat liter/100 km fölé.
A látványért és az érzésért ezek a nehézségek ésszerű árat jelentenek. Készülj fel egy olyen útra, amelyhez minden testi és lelki erődre szükséged lesz, de ha mindezt az erődet valóban felhasználod, akkor sikerülni fog.
Meg - szokás szerint - készülj a váratlansági tényezőre, ami esetemben a Death Valleyvel párhuzamos, kevésbé híres, de kerékpáros szempontból lényegében ugyanolyan Panamint Valleyben jött elő. Egy, 70 km-en elágazás, lakott hely, fa, fű és virág mentes környezetben futó, de legalább mellékút szinten aszfaltozott mellékúton igyekeztem már hazafelé ki a völgyből, amikor egyszer csak útépítés címén elvitték az aszfaltot és maradt a sivatag pora. Az arra járó kevés autó lépésben haladva is jól felverte a port, de tényleg lépésben csak én haladtam, mivel az országúti gumijaim azonnal elkaparták magukat a porban, ezért tolnom kellett a biciklit. A legközelebbi emberlakta hely 35 km volt, és nem tudtam, hogy meddig tart az útmentes út. Végül is hét mérföldet (11 km-t) bandukoltam a porban. Na ez nem hiányzott.
A sivatagból kiérve már csak újra, nyugat felé is át kellett kelnem az addigra kissé ellaposodott Sierra Nevada alig 1600 m-es hágóján, és már lenn is voltam a nagy kaliforniai völgyben. Ott újra az I-5-ös autópályát választottam egy bő napra, de ezt inkább nem ajánlom, mert haladni ugyan jól lehet rajta, de ritka kietlen egy útszakasz. Még benzinkutak is csak 50-80 km-enként vannak, településekről meg egész álló nap szó sincs. De egyszer ennek is vége lett amint beértem a san franciscói öböl körüli hatalmas kertvárosokba, majd egy utolsó dombon átmászva június 2-én délután utam végcéljába, a hangulatos Berkeleybe. Ez szinte órára pontosan 12 nap volt.
Másnap átnéztem San Fransiscóba, oda vissza áttekertem a Golden Gate hídon és lejöttem a Lombard Street szerpentinjén. (Lefelé egyirányú.)
Amerikában biciklizni jó. Annak ellenére, hogy öt defektem volt, két üvegszilánk és három drótdarab miatt. Ez elég sok, de erre számítottam az eddigi amerikai tapasztalataim alapján, ugyanis az autópályát széles leállósávja nagyon kényelmes, de nagyon szemetes is. Az autók menetszele csak a haladási sávokat söpri tisztára, úgy, hogy közben minden, a bicikligumira káros vackot kisöpör a leállósávba. Az alattomos kis acél drótdarabok a teherautók felrobbant és cafatokra szakadt gumijaiból származtak.
Ettől eltekintve Amerikában biciklizni nagyon könnyű, már ha nem illesztesz az útvonalba magas hegyeket és sivatagokat. Rohamosan, látványosan, évről évre feljődik a kerékpáros infrastruktúra, sok kerékpársávval, és akár van külön sáv, akár nincs, sok, az autósokat a kerékpárosok tiszteletére figyelmeztető táblával, amit az autósok be is tartanak. (Az ott biciklizők azért legyenek éberek, mert ugyan az autósok több mint 99,9 %-a kifejetten előzékeny, azonban a maradék még mindig elég sok ahhoz, hogy okozzon néhány kényes helyzetet.)
Én időben hazaértem. A biciklimről azt hittem, hogy már annyira ismeri a járást, hogy akár önállóan is hazatalál. Ez azonban nem így van. Mivel a légiszállítás közben nem fogtam a kormányát, a biciklim hazafelé eltévedt és csak három nappal később érkezett meg. Még szerencse, hogy ez nem kifelé történt.
Az út végül is 11 egész meg két fél napig tartott és 2.800 km lett.
Részletesen
2016. május 21. szombat, Vancouver - Bellingham, 108 km
Vancouver kellemesen biciklizhető nagyváros. Pár órát töltöttem benne, és azon kevesek közé tartozom, akik Vancouvert napsütésben, sőt csak napsütésben látták.
2016. május 22. vasárnap, Bellingham - Olympia, 239 km
Egész nap dél felé az I-5-ös autópályán. Az autópályán biciklizás nem kellemes mert ez egy zsúfolt autópálya, ahol egész nap dübörögnek a melletted elszáguldó nagy amerikai kamionok. Hangosank és félelmetesek.
Azonban az autópályán biciklizés tulajdonképpen biztonságos, sőt a legbiztonságosabb, mert az a két és fél méter széles leállósáv csak a tiéd, oda más nem jön. Mondjuk a leágazásoknál figyelni kell, mert akkor jönnek a lekanyaradó autók. Néhány esetben inkább lejöttem és a kereszteződés túloldalán visszamentem az autópályára, hogy ne keveredjek az autópályáról éppen kifelé száguldó kamionok útjába.
Végül az autópályán biciklizés a leghatékonyabb, mert egyrészt sok a hegyek közötti átvágás és feltöltés, és főleg mert a melletted elszáguldó kamionsor folyamatos és erős hátszelet gerjeszt: a közeledő kamion szele először lök rajtam, amikor meg elment, akkor a vákumja húz egyet. Három napig folyamatos enyhe ellenszelem volt, de a kamionok miatt mégis hátszélben tudtam haladni.
Seattle is jól biciklizhető, parkos, napsütötte város.
2016. május 23. hétfő, Olympia - Wilsonville, 229 km
Még mindig egész nap dél felé, továbbra is az I-5-ös autópályán. Közben Olympia a barátságos, kicsi washingtoni főváros, és Portland, amelyik az északnyugati nagyvárosok közül nekem a legjobban tetszett. A nagy és zord kikötők között van egy egész európai belvárosa, és az egész város kész biciklis paradicsom.
Szinte egész nap csendes eső, de ezen a vidéken ez senkit nem lepett meg.
2016. május 24. kedd, Wilsonville - Oakridge, 216 km
Még mindig az autópályán, meglátogatva Salemet- a barátságos és kicsi oregoni fővárost, amely szoros második lett Olympia mögött. Eugene-nél le az autópályáról, be a hegyek közé, ahol még térerő sincs.
A hegyek lábáig Amerika egyik gazdag és mostanában különösen fejlődő (Washington állam) vagy újrafejlődő (Oregon), gazdag nyugati partmenti vidékén jártam, és ez látszott is. A hegyek keleti oldala viszont egy visszafejlődő, kiürült vagy éppen most is kiürülő, rossz adottságú mezőgazdasági vidék, az Egyesült Államokon belüli viszonylagosan nagy szegénységgel. Na nem Borsod vagy Heves egyes részeihez képest, de az Egyesült Államokon belül siralmas volt a helyzet. Van ott ilyen is.
2016. május 25. szerda, Oakridge - Tulelake, 254 km
Az első nagy, egyszerre 1200 m-es emelkedő a Cascade hegység tetejéig, esőben, defekttel, a hágónál jelentős lemaradással a tervtől. Közben egy olyan alagút, ahol a bejáratnál a biciklisek egy jelzőlámpa gombjának megnyomásával aktiválhatják az autósoknak szóló "Biciklis az alagútban" figyelmeztetést és sebesség korlátozást.
A tervtől való lemaradástól dühös lettem, dühömben jól megnyomtam az utána már egész nap fimoman lejtő és hátszeles úton a pedát, így a tervhez képest plusz 16 km-rel fejeztem be a napot, Éjszakázás Oregon isten háta mögötti mezőgazdasági vidékének egy kis falujában, az út leghangulatosabb helyén. A 2007-es argentínai Rio Piedras-ra emlékeztetett, az Egyesült Államokhoz illő gazdagabb kivitelben. Merthogy a szegény Amerika és a szegény Argentina között van különbség.
2016. május 26. csütörtök, Tulelake - Susanville, 228 km
A hűvös de napos, lakatlan hegyvidéken át, kemény de sikeres küzdelemmel.
Susanville legnagyobb munkáltatója egy nagy börtön. Tulajdonképpen érthető, hogy oda tették. A táj ugyan szép, de zordságában az, szélsőséges éghajlattal.
2016. május 27. péntek, Susanville - Topaz Lake, 243 km
Továbbra is nagy hegyek, de itt legalább néha laknak is. Útközben kontrasztként Reno, a nevadai kaszinóváros, ami persze fényes délben elég kihalt volt. Utána még Nevada kis fővárosa, Carson City.
2016. május 28. szombat, Topaz Lake - Bishop, 223 km
Minden nap azt hittem, hogy már túl vagyok a legnagyobb hegyeken, de a hegyek nem így gondolták. Erre a napra három hágó jutott, beszédes nevekkel, például Ördög Kapuja és Halott Ember hágó. A harmadik 2450 méteren volt, egy számomra meglepetés esőfelhőben. Az eső és a kanyargós út miatt 80 km/h sebesség felett óvatosságbó fékezni kezdtem, pedig meglehetett volna ott akár a 100 km/h is. Csak nem tudom, hogy lenne-e, aki helyettem leírja.
Az aznap és a másnap délelőtt különlegessége, hogy az 1910-es évekig az itteni völgyekben viruló mezőgazdálkodás folyt, de akkor az Owens folyót és az egész vízgyűjtőjének a vizeit elvezett Los Angelesbe. Ez nélkülözhetetlen volt Los Angelkesnek, de részben csak üres pusztává, részben meg sivataggá tette az itteni tájat, és szellemvárosokká számos települést.
2016. május 29. vasárnap, Bishop - Death Valley, 225 km
Délelőtt elhaladtam az Owens Lake mellett, amelyen valaha teherhajók jártak, de a nagy vízelterelés óta csak sós sivatag. Na persze ezzel a veszeteséggel szemben él és virul Los Angeles. Valamit valamiért.
Végül is ez lett a legnehezebb nap, de ezt előre tudtam, ami azért megkönnyítette a dolgot. Egy 550 m magas majd utána egy 1050 m magas, az erős amerikai autókhoz méretezett meredek emelkedőn kell felkapaszkodnia annak, aki a Death Valley főbejáratán keresztül kívánja élvezni a marsbéli tájat. Közben persze 40 fok árnyékban, árnyék sehol.
Ha a meredek emelkedőktől és a forróságtól eltekintünk, akkor tulajdonképpen meglepően komfortos az út: Nincs nagy forgalom, az aszfalt kifogástalan, bár leállósáv nincs, és a vízmentes szakaszok hossza mindössze 78 - 34 - 15 km. Még tartalékot is tudtam vinni magammal másnapra, amit elástam és másnap nagyon jól jött.
Lent a Death Valleyben a Stovpipe Wells motelben aludtam, ami a körülményekhez képest kiváló hely. Van egy szabadtéri hidegvizes úszómedencéjük. Már útközben, a hágók legforróbb perceiben (óráiban) arra gondoltam, milyen jó lesz majd lemnerülni a hideg víz alá. Elmondhatom, hogy pont olyan jó volt, mint amilyenről álmodoztam.
Az amerikaik is értékelték a Death Valley biciklizést, sok biztató integetést és dudálást, meg lenn a motelben sok dicséretet kaptam.
2016. május 30. hétfő, Death Valley - Ridgecrest, 161 km
A völgyből kifelé 1560 m magas volt a nagy emelkedő, egyben, de ez a lankásabb (=kevésbé hajmeresztően meredek) oldal. Fenn a hágón, majd a hazafelé vezető mellékút bejáratánál megtaláltam az előző délután elrejtett izotóniás üdítőimet, így a víz a tervnek megfelelően kitartott.
A kitartásra főleg azért volt szükség, mivel egy 74 km hosszú, sivatagi nagy semmi közepén, a Death Valley-vel párhuzamos, nagyjából ugyanolyan adottságú, forró és poros Panamint Valley-ben útjavítás címén elvitték az addig is elég vékonyka aszfaltot, és maradt a sivatag pora. Az arra járó kevés autó lépésben el tudott menni, de igazán lépésben csak én haladtam, ugyanis az országúti gumijaim elkapartak a mély porban, és ezért tolnom kellett a biciklit. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, meddig. Ha az egész út ilyen lett volna, akkor este tíz körül értem volna el a legközelebbi települést, ami azért kényelmetlen lett volna. Végül is 11 km-t kellett a porban bandukolnom. Ne ez nem volt kellemes.
Délután áthaladtam a Trona nevű bányásztelepülésen, ami élhetetlenségben nálam a második a világrekorder ausztrál Coober Paddy (lásd 1997-ben) mögött. De ha egyszer itt van az ásvány, akkor csak itt lehet kibányászni. Remélem, hogy legalább jó megfizetik a forró porban, a dübörgő és sziszegő ásványfeldolgozó mellett élő munkásokat.
Este Ridgecrestben, ami még szintén a sivatagban van, de egész élhető helyet varázsoltak belőle. Muszáj volt, mert itt van az amerikai haditengerészeti légierő hatalmas bázisa. Itt minden a katonákról szól, este jól hallható kürtszó búcsúztatta a lemenő napot. Mint megtudtam, ilyenkor van a zászlólevonás, és az amerikai hadsereg ezt (is) komolyan veszi.
2016. május 31. kedd, Ridgecrest - Lost Hills, 236 km
Visszafelé is át a Sierra Nevadán, de csak 1600 m magas volt a hágó. Utána a Kern folyó szűk és látványos völgyében le Bakesfield-ig, ahol kezdődött a nagy kaliforninai síkság. Ami persze túl értékes ahhoz, hogy autópályának használják, ezért a már jól ismert I-5-ös autópálya inkább a szélén, már enyhe dombok között megy.
2016. június 1. szerda, Lost Hills - Patterson, 256 km
Az unalom és csalódás napja. Úgy hittem, hogy a gyümölcstermesztéséről világhíres kaliforniai San Joaquim völgy egyetlen nagy, zöld és üde gyümölcsöskert lesz. Valójában a völgy egy kietlen kopár puszta, amibe a mesterséges öntözés viszi bele az életet. A gyümölcsültetvények több négyzetkilométeresek, viszont általában autópályától távolabb vannak. És mivel nagyüzemileg művelik őket, ezért ember se nagyon kell hozzájuk. Mindezek hatására az autópálya mentén vagy akár a közelében egész álló nap nem volt egyetlen település sem, nem volt természetes növényzet, az ültetvények meg leginkább csak a távolból látszottak.
Helyettük voltak dombok, ellenszél, nagy meleg és dög unalom, még benzinkutak is csak 50 - 80 km-enként voltak. Az ellenszél nagy volt, a kamionok meg ritkásan jöttek, ezért a húzóhatásuk is csekély volt. Az unalom ellen fokozott tekeréssel harcoltam, némi eredménnyel, mert ez lett az út leghosszabb napja. Egy kicsit el is fáradtam a 12. napon lenyomott 256 km-től.
2016. június 2. csütörtök, Patterson - Berkeley, 162 km
Ez már inkább csak levezetés volt. Mindenféle mellékutakon eloldalaztam egy régi kedves osztálytársamhoz Walnut Creek-be, együtt ebédeltünk, majd onnan egy nagy dombon és az egyetem campusának ösvényein át leereszkedtem Berkeley-be, ahol meglátogattam az akkor ott dolgozó fiamat.
A végére a hátsó gumim egy kissé elkopott, talán ezért kaptam az utolsó két napban három defektet.
Másnap, június 3-án pénteken még átnéztem San Franciscoba. A hídon nem szabad biciklizni, de a több becsatlakozó és leváló mellék autópályával felturbózott, kétszer ötsávos, hosszú hídon talán nem is lenne egésdzséges. Odafelé komppal, vissszafelé a BART nevű metrójukkal jöttem, mindekettőn lehet és szokás is biciklit szállítani, felár nélkül. San Franciscoban megtettem a kötelező Golden Gate Bridge és Lombard Street sétabiciklizést. Ez utóbbit csak lefelé, mert arra egyirányú, meg sokkal kényelmeseb is.
A kényelmet meg nagyon szeretem. Ezért járom a világot biciklivel, nem pedig gyalog.
Seattle, lásd Men in Black.
Kiválóan biciklizhető város és környék.
A Sierra Nevadában, egy 2450 méteren felhőbe burkolózó hágóról lefelé.
Tűz és víz: ez a kép mindössze egy nappal a következő előtt készült.
Az út 9. napján,befelé a Death Valleybe.
Csak annak való, akit érdekelnek a hegyi sivatagok, de annak nagyon.
A hat évvel ezelőtti Holt-tenger után újra tengeralattjáró biciklizés, most a Death Valleyben.
Nem voltam egyedül, árnyékom árnyékként követett, sőt néha meg is előzött.
A háttérben a san franciscói Golden Gate híd, az ott megszokott Golden Gate ködben.