Legek és történetek

Legmagasabb:	5360 m, India, Himalája, 2000 Utána az Alpok már egy barátságos, jól biciklizhető hegységnek tűnik.
Legmélyebb:	-350 m, Izrael, Jordán folyó, 2010 Ott ez egyáltalán nem látszott, de tábla mutatta.
Legészakibb:	Északi fok, Norvégia, 1995 Nem az Északi sarok, de érzésre olyan volt.
Legdélibb	Melbourne, Ausztrália, 1997 A déli félteke, tudod, ahol északról süt a nap.
Legkeletibb:	Sydney, Ausztrália, 1997 Annyira a legkeletibb, hogy szinte már a legnyugatibb.
Legnyugatibb:	Vancouver, Kanada, 2016 Azért a földrajztudomány álláspontja szerint ez a legnyugatibb.
Leghosszabb:	415 km, Budapest – Kolozsvár, 2001, egy nap 20 óra volt, kora reggeltől késő estig tartott.
Leghosszabb:	5.500 km, Ausztrália, 1997, egy út És közben leginkább csak a nagy semmi volt.
Legmelegebb:	+44 C fok, Ausztrália, 1997 Árnyékban. Árnyék nem volt.
Leghidegebb:	-6 C fok, India, Himalája, 2000 Sátorban borzasztóan hideg. Aki nem hiszi, télen otthon a kertben kipróbálhatja.
Legkülönlegesebb:	Leh, India, 2000 Tibet. Mert ott minden más.
Legmeglepőbb:	Dél-Olaszország, a maffia ellopta a biciklimet, 2013 Aztán látványos alku után némi készpénz veszteséggel visszaadták.
Leggazdaságosabb:	Törökország, a legjobb ár/élmény arány, 2008 és 2010,  A könnyen elérhető legjobb ország.
Legszelesebb:	Norvégia, 1995 Éjjel nappal fújt, süvített, egyszer fel is döntött.
Legfárasztóbb:	Himalája, 2000, testileg Nem volt semmi gond, csak magasak a hegyek.
Legfárasztóbb:	Ausztrália, 1997, lelkileg Hetekig a nagy semmin át.
Legjobb:	Kambodzsa, 2006 A sok jó közül szoros versenyben lett világelső.
Leggyorsabb:	250 km/nap, Svédország – Svájc – Magyarország, 2009 A szokásos adagom inkább csak 230-240 km/nap.
Leggyorsabb:	94 km/óra, Andok, Argentina, 2007 Ott szép hosszú egyenesek vannak, kis forgalommal. Féltem közben. De azért jó volt.
Legújabb:	Szicíliai kör, meg onnan haza, 2023 Egy hagyományos, jó kis biciklizés.

A nepáli hadsereg, háromszor

2000-ben Nepálban már évek óta egy alacsony intenzitású polgárháború folyt, amelyet aztán néhány év múlva a felkelők kompromisszumos úton megnyertek. A polgárháború alacsony intenzitását mutatja az is, hogy az ország gyakorlatilag egyetlen bevételét jelentő turistákat általában mindkét fél békén hagyta.

A feszültség jeleit már a határ után egy órával megláttam, amikor elhaladtam az első helyi katonai őrállomás mellett. A masszív betonépület előtt labirintusszerű, vállig érő homokzsák torlasz, rátámasztva egy golyószóró, mögötte a rohamsisakos őr. Az úton nem volt forgalom, így messziről feltűntem az őrnek, aki a tekintetével kíváncsian végigkövetett. Mivel pedig keze a golyószóró ravaszán volt, így a tekintetével együtt fordult a golyószóró is, mindvégig rám irányítva. Isten bizony nem volt olyan félelmetes, mint ahogy hangzik, egy pillanatig sem gondoltam, hogy le fog lőni, és a jelek szerint ő sem gondolta úgy, de akkor is szokatlan volt célkeresztben biciklizni. Egy idő után barátságosan odaintegettem a katonának. Ő a ravaszról ugyan nem vette le az ujját, de a másik kezével szintén barátságosan visszaintegetett. Mondom, hogy nem volt veszélyes a helyzet, hiszen veszélyes helyre eleve nem megyek.

Másnap azért volt bennem egy kis egészséges aggodalom, amikor elértem (az akkor még Royal) Chitwan Nemzeti Parkhoz, amely egyebek közt arról híres, hogy szabadon élnek benne az elefántok és a tigrisek. Az országút meg egyszerűen átmegy rajta.

A park bejáratánél kerítés, sorompó, és egy mosolygós nepáli katona, gépkarabéllyal. A katona mosolya most nem nekem szólt, hanem annak a nepáli kislánynak, akinek láthatóan udvarolt. Megkérdeztem a katonát, hogy akkor most a zárt sorompó melletti résen keresztül átmehetek-e a nemzeti parkon. Ekkor rám is szánt egy mosolyt, és közölte, hogy persze.

Ezzel a dolog jogi része rendben volt, de mit kezdjek a tigrisekkel? Megkérdeztem, hogy nem lát-e problémát a tigrisekben, hiszen én nem autóval, hanem csak biciklivel vagyok. Mire ő megnyugtatott, hogy most délután van, lyenkor a tigrisek alszanak, délelőtt meg nem engedett volna át. Na ettől megnyugodtam, de csak annyira, hogy biztos ami biztos, a következő egy órában rekordsebességgel tekertem el a park túlsó kijáratáig. Végül az utat személyező több méter magas elefántfűben én semmilyen vadállalot nem láttam, és biztosan nem láttak ők sem engem, hiszen a katona megmodta, hogy ilyenkor alszanak.

Még mindig másnap, de már sötétben, késő este, autóbusszal és egy átmenetileg üzemképtelen kerékpárral értem a Tansen melletti elágazáshoz, ahol néhány petróleumlámpa halvány fénye mellett a helyi sátortulajdonosok igen intenzíven próbáltak meggyőzni arról, hogy aludjak az ő sátrukban, mert a szomszéd hegytetőn lévő városban soha nem volt szálloda, ami volt az bezárt, ami bezárt, az meg le is bontották, plusz az oda vezető út veszélyes, tulajdonképpen nincs is út, sőt valójában nincs is ott város. A hangos alkudozás közben érkezett meg az esedékes katonai őrjárat, amelynek jófej parancsnoka felmérte a helyzetet, és azt modta, hogy menjek velük. A biciklimet bedobták a Toyota Pickup alapú katonai terepjárójuk mélyére, én meg magamtól utána ugrottam, mielőtt engem is dobtak volna. Mellém ült egy géppisztolyát szorongató katona, szembe egy másik, hátra meg, a platóról a lábát lelógatva még kettő, géppisztolyukkal pásztázva az éjszakát. Mindenki nyugodt és jókedvű volt, látszott, hogy ez itt a napi rutin. Nyugalmuk rám is átragadt, bár fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen hova is megyünk.

Negyedóra múlva ez is kiderült, amikor dzsip leparkolt a város egy, helyi viszonyok között elegánsnak számító szállodája előtt, amelyik egy jóinulatú minősítőtől akár két csillagot is kaphatott volna Magyarországon. A szálloda ajtajában kiraktak engem is meg a biciklit is, a parancsnok egy barátságos kézfogással elbúcsúzott. A szállodás csak a vacsora közben merte megkérdezni tőlem, hogy tulajdonképpen ki vagyok én, mi a rangom, és én hoztam oda a hadsereget, vagy az engem.

Kolostorba vonultam

2006-ban egy jól kibiciklizett nap után, már szürkületben értem be a dél-taiföldi Phattalung városába. Ez a Külügyminisztérium szerint a "Fokozott biztonsági kockázatot rejtő további országok és térségek" közé tartozik, de ez hatalmas túlzás. Semmivel nem gyakoribbak ott a bombamerényletek, mint a 90-es évek végének Budapestjén, és úgy érzésre nagyobb biztonságban voltam, mint Borsod vagy Heves megye egyes körzeteiben.

A nyakamat tekergetve keresetem egy alkalmas szállodát, ami azért volt a szokásosnál nehezebb, mert azon, a turisták által nem látogatott vidéken még a hotelt sem írták ki latin betűkkel, csak a szép, de számomra teljesen értelmezhetetlen thai abc szerint. Ekkor keveredett mellém egy 18 év körüli thai motoros fiú, aki az enyémnél is törtebb angolságával felajánlotta, hogy ő elvezet a tuti szállásra. Így szoktak kezdődni a rémtörténetek. Kezdetben nyugodtam követtem a srácot, de aztán méterről-méterre és percről-percre fokozódó aggodalommal, mert először kimentünk a belvárosból, aztán ki a külvárosból, aztán be az erdőbe, miközben már be is sötétedett. Addigra kiderült, hogy nem is szálloda lesz az, hanem egy buddhista kolostor.

Megérkeztünk a sötét erdő mélyén egy tisztásra, ahol csak egy fabódé állt, kolostornak nyoma sem volt. A fiúnak minden rábeszélőképességét latba kellett vetnie, hogy menekülés helyett a biciklimet és a cipőmet bezárjuk a fabódéba, és mezítláb, egy mobiltelefon fénye mellett elinduljak vele a néptelen és sötét erdőben a hegyi ösvényen felfelé.

Abból, hogy ezt utólag leírhatom, látszik, hogy az olvasók talán titkolt, de biztosan meglévő várakozásával ellentétben az éjszakai erdei ösvényen nem történt semmilyen tragédia. Sőt, az ösvény végén, a meredek hegytetőn valóban ott állt egy a buddhista kolostor, a fiú pedig a kolostor világi kapcsolattartó szerzetes növendéke volt, aki illendően bemutatott az apátnak. A főnők megengedte, hogy ott aludjak és kaptam vacsorát is. Ez utóbbi egy buddhista kolostorban különleges esetnek számít. Utána éjfélig beszélgettem a szemmel láthatóan társaságra vágyó szerzetesekkel. Ami keveset tudok a buddhizmusról, azt részben tőlük tanultam.

A kolostori éjszakát a kertben, egy állatkerti vasketrecben töltöttem, de azon belül komfortosan. Már a kolostorba érkezésemkor nyomatékosan figyelmeztettek, hogy semmilyen holmimat ne engedjem ki a kezemből és főleg ne tegyem magam mellé a földre vagy a padra, mert ellopják a majmok. Emiatt a kolostor ablakain és ajtóin is gondosan bezárt vasrácsok voltak, a vedégnek meg egy vasketrec, benne egy kis sátor. Mint az állatkertben, csak fordítva: itt a majmok mászkálnak szabadon és az emberek zárják magukat ketrecbe. Éjszaka aztán tényleg körülugrándoztak a majmok. Kicsik voltak, veszélytelenek, csak lopósak.

Nekem bejött a kolostori éjszaka. Ezzel együtt is légy óvatos, ha egy fokozott biztonsági kockázatot jelentő térségben sötét este valaki arra próbál rábeszélni, hogy menjél vele, mert a közeli erdőben tud egy jó szállást.

Marokkói reggeli

Hosszútávú biciklizés közben a szállodában lehet a legjobban reggelizni, feltéve, hogy a szálloda már hat órakor megkezdi a reggeliztetést. Ha nem, akkor gyakran lehet különalkut kötni: bekészítenek csak neked valamit a hűtőszekrénybe, vagy az éjszakai portás összeüt valami finomat, vagy adnak egy kisebb-nagyobb csomagot. De nem minden szálloda ilyen rugalmas, főleg azok nem, ahol a szálloda alacsony kategóriája miatt a reggeli eleve szóba sem jön. Ilyenkor kell keresni egy pékséget, a világ teli van jobbnál jobb pékségekkel.

2012-ben Marokkóban egy reggel, szolíd polgári környezetben láttam meg egy pékboltot, vagy inkább pékbárt. Finom francia krémes süteményekre számítva léptem be, de ott csak fehér meg barna kenyereket találtam. Már éppen csalódottan távoztam volna, amikor egy, a kisasztal melett egy szelet barna kenyeret és hozzá teát reggeliző arab úr széles mosollyal biztatott, hogy nyugodtan rendeljek, mert itt igazán finom az áru. Hát legyen! Vettem egy szelet barna és egy szelet fehér kenyeret, hozzájuk egy teát. Közben bejött egy csinos, fejkendős arab fiatalasszony, és ő is reggelizni kezdett, nőisesen a fehér kenyeret választva, teával.

Figyelem, a történetben mindvégig kenyér szerepel, és nem vajaskenyér, nem lekváros kenyér, nem gyümölcskenyér és főleg nem valamilyen szendvics. Márpedig amíg a konszolidált marokkói polgárok és polgárnők beérik reggelire az üres kenyérrel és teával, addig Magyarország legfeljebb a munkaerő minőségével lehet esetleg versenyképes, de a munkaerő árával semmiképpen nem. 

A kenyér egyébként finom volt.

Indiai ebéd

Szeretem az indiai konyhát de nem szeretem a piszkot. Ezt az ellentétet legfeljebb London legjobb indiai éttermeiben lehet feloldani, de India útszéli büféiben biztosan nem. Aki ott akar enni, az fogadja el a vele járó mocskot is.

2000-ben valahol Uttar Pradeshben szállítottak le a bicikliről az út széléről áradó finom indiai konyhai illatok. Mivel maga a konyha is az út szélén volt, így benézhettem a fazekakba, és látvány meg illat alapján kiválasztottam egy jó kis menüt, amit egy udvarias pincér azonnal szervírozott is. Az indiaiak azonban a finom szószaikhoz sem használnak kanalat, hanem a chapati nevű kenyerükkel ügyesen kitunkolják. Nekem akkor ebben még nem volt gyakorlatom, meg a kezem is eléggé koszos volt, ezért néhány pillanatig csak néztem az ételt, mielőtt elindultam volna a pár lépésnyire letámasztott biciklimhez, a pont ilyen esetekre magammal vitt útikanalamért.

A pincér észrevette a kis tétovázásom, és mert rutinos is volt meg szolgálatkész is, ezért térült-fordult, és megjelent egy, a barbár európaiak számára tartott valódi kanállal. A kanalat egy széles mosollyal felém nyújtotta, és közben merő gondosságból és kedvességből a hüvelykullyával alaposan kitörölte. Nem akartam megsérteni, ezért ugyanolyan széles mosollyal átvettem a kanalat, biztos ami biztos én is kitöröltem a hüvelykujammal, majd jóízűen ebédelni kezdtem.

Hogy, hogy nem, az Indiába utazókat gyakran elérő súlyos hasmenést én sem tudtam elkerülni. Pedig a helyiekhez hasonlóan én is majdnem minden nap megmostam a kezem.

Indiai szálloda

A fárasztó de érdekes India utcáin és útjain eltöltött első 24 óra egyetlen nagy kultúrsokk volt 2000-ben. A kora hajnal óta tartó nap zárásaként már sötétben érkeztem meg Bilaspur városába, ahol találtam egy, helyi viszonyok között egész jónak számító szállodát. A szobába érve gyűröttnek és foltosnak találtam az ágyneműt, ránézésre jópáran aludhattak már benne a legutóbbi mosás óta. Hívtam a szállodást, és udvariasan, de határozottan kifogásoltam, hogy ez egy használt ágynemű. Ő nem vitatkozott, hanem gondosan megnézte, és közölte, hogy használt ugyan, de még elég tiszta. Legyőzött. Végül is tényleg viszonylag tiszta volt az ágynemű, hiszen lehetett volna rajta még több gyanús folt és lehetett volna még áporodottabb szagú. Otthon sem fekszünk minden este frissen mosott ágyneműs ágyba. 

Aznap és az utána következő napokon is hasonló ágyakban aludtam. Mivel  franciaágyak voltak, így mindig kiválaszthattam magamnak az ágy tisztábbik felét, így ha győztesnek nem is érzehettem magam, legalább egy döntetlent kihoztam a helyzetből.

Művetségi teszt

Mi magyarok szeretjük azt hinni, hogy nem csak szebbek, hanem okosabbak és műveltebbek is vagyunk a többi nemzetnél, különösen az amerikaiaknál. Tapasztalataim alapján kérem, hogy legyünk sokkal visszafogottabbak. 

2003-ban a Sziklás-hegységen keltem át, pont beérve Colorado államba. Éppen egy nagy szivárvány felé haladtam, ami persze azt jelenti, hogy túl egy esőn, amikor az esőruha elcsomagolása közben utolért egy országúti biciklis, huszonsokéves amerikai fiú, aki abszolút csomag nélkül igyekezett Los Angelesből Seattle-be. (13 évvel később magam is megtettem ezt az utat, fordított  irányban.) A táv sem semmi, a tempó is gyorsabb volt az enyémnél, a csomag nélküliség pedig különösen erős jellemre vallott.

Egy órát együtt bicikliztünk, beszélgettünk. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, egy nagyon rövid ideig gondolkodott, majd közölte: Leó Szilárd. Mindezt a Sziklás-hegység szerpentinjein felfelé.

Ugye tudjátok, ki volt Szilárd Leó? A fiúnak annyi helyzeti előnye volt, hogy ő amikor nem minimalista stílusban és gyorsan biciklizik, akkor fizikus a seattlei egyetemen.

Jót beszélgettünk

Ausztrália hatalmas, és ebből a nagyobbik, középső része szinte lakatlan. Ez a néptelen Outback nagyobb részt station-nek nevezett farmokra és kisebb részt bennszülött rezervátumokra van felosztva. A station-ök elérhetik egy-egy kisebb magyar megye méretét, és szinte kizárólag rideg marhatartással foglalkoznak. A főúton időnként táblák mutatják, hogy a szomszéd farm ezen a bekötő úton érhető el, és mindössze 5, 20 vagy éppen 55 km-re van.

A főút mellett roadhouse-nak nevezett benzinkút-kocsma-bolt és időnként motel közös létesítmények vannak, olyan sűrűn, hogy jobb biciklis napokon akár kettő mellett is elhaladtam. Sőt nem csak elhaladtam, hanem mindig be is tértem, enni, inni, mosakodni, meg egyáltalán egy rövid időre árnyékba kerülni.

A Nagy Semmi kellős közepén, a legnagyobb hőségben, kora délután éppen utamba került az aznapi első roadhouse. A vadnyugati stílusú kocsmában a kocsmároson kívül még egy kockás inges, ausztrál kalapos, láthatóan helybéli tehenésznek öltözött, szimpatikus fiatalemebert találtam, aki a pultra könyökölve szemlélte a kezében tartott sörösüveget. Egyébként sehol senki, néma csend.

Esedékes kólám és szendvicsem kikérése - és ott szokásosan kötelező előre kifizetése - után a fiatalember közelebb jött, bemutatkozott, és jól elbeszélgettünk az élet magyar és főleg ausztrál dolgairól. Megtudtam, hogy kik élnek egy-egy ilyen station-ön, például van saját ottlakó állatorvosuk, könyvelőjük és tanítónőjük, szakácsból meg kettő is, hiszen vannak fontos és még fontosabb dolgok. Vannak állandó station lakók, de sok fiatal kaladvágyból szerződik oda egy-két évre. Elmondta azt is, hogy az út mellett lézengő, csontsovány teheneket ne féltsem, azok már túlélték a nemsokára véget érő száraz évszakot, és a hamarosan beköszöntő esőzek idején gyorsan vágásérettre fognak hízni. Mikor mindezeket megtudtam, ellbúcsúztam a fiútól, hívott a kötelesség. Ő maradt és tovább szemlélte a sörösüvegét.

A fiatalember aznap szabadnapos volt. Társaságra vágyott, autóba ült és 40 km-t hajtott a legközelebbi kocsmáig majd 40 km-t vissza, a társasági élet kedvéért. Szerencséje volt, mert pont aznap járt arra egy világkerülő magyar kerékpáros. A következő szabadnapig ennyi volt a kikapcsolódása. De mi lett volna, ha én egy nappal később érkezem? Ausztrál farmra csak az menjen dolgozni, akinek már elege van a világ nyüzsgéséből.

Hol alszunk ma?

A mobilinternet korában már könnyű a szálláskeresés. De képzeljétel el, valamikor nem volt mobilinternet, sőt előtte semmilyen internet nem volt, mégazelőtt meg mobiltelefon sem volt. Voltak papíros utikönyvek, amelyek pont az egzotikus vidékről gyakran csak hiányos és főleg elavult információkat adtak. Akkor ebből kellett gazdálkodnunk.

Húsz-huszonöt éve egy néptelenebb vidéken azt sem tudtam, hogy egyáltalán van-e arrafelé szállás. Szerencsére általában volt. Amikor meg végképp nem volt és sátor sem volt nálam, akkor éjfél után kettőig tekertem. Nem volt gond, mert ez jóval a Sarkkör felett történt és éjjel is világos volt.

A legnyűgösebb szálláskeresős túrám azonban nem északon és nem is valamelyik sivatagban volt, hanem Nyugat-Európa legsűrűbben lakott vidékén. Ez volt a fesztiválok túrája 2004-ben.

Dublinból indultam haza, kerékpárral. Az interneten kinéztem, hogy a leggyorsabb kompok a Dublin déli végén lévő kikötőből mennek át Angliába. Este kilencre pont elértem a kikötőt. Amikor bejelentkeztem a kikötő melletti pálmafás (Írország!) sétány egyik családias kis hoteljébe, megkértem a recepcióst, hogy a biztonság kedvéért másnap hajnalban ébresszen fel a hajó indulásához. Ő csodálkozva kérdezte, hogy milyen hajóm van nekem, amivel el merek indulni, merthogy a holnapi kompjáratokat az erős szél miatt törölték.

Ilyenkor átszervezzük az utat. Az információt megköszöntem, a szállást lemondtam, és elindultam vissza az egyórányira lévő Dublinba, hátha onnan mennek nagyobb kompok. Mentek, eddig minden rendben volt, csak az idő járt már kissé későre, közeledett az éjfél.

Elkezdtem szállodát keresni, ami egy május végi közönséges dublini hétköznapon nem ígérkezett nehéz feladatnak. Amikor azonban a harmadik hotelben is közölték, hogy tele vannak, akkor már gyanakodni kezdtem és megkérdeztem, hogy miért? Hát nem tudom, hogy ma Britney Spears koncert van a városban, és erre Írország összes tinilánya összegyűlt, elfoglalva a város és környéke minden szállodai szobáját? Hát nem, ezt addig nem tudtam.

A recepciós segítőkész volt, telefonálgatni kezdett, és végül talált egy szabad szobát egy középkori kastélyból kialakított luxus kastélyszállóban, a város feletti egyik domb tetején. A szállodába sok tekergés és eltévedés után, végül egy kerékpárral hazafelé tartó fiatal pár szíves kalauzolásával eltaláltam. A szálloda kifogástalan volt, luxus a középkori falak között, igaz, hogy máskor négy napig is alszom ennyi pénzért.

Másnap átszeltem fél Walest és egyharmad Angliát, mire alkonytájt a Midland közepén egy kisvárosban úgy döntöttem, hogy itt az ideje az alkalmas szálloda, vagy panzió, vagy bead and breakfast vagy akármi kiválasztásának. Egy májusi hétköznapon a kiemelt turista célpontnak egyáltalán nem nevezhető  Midlandben ez gyerekjáték. Vagyis csak annak tűnt, ugyanis a városka mindkét hotelje tele volt.

Sebaj, az angol alkony gyönyörű, a szomszéd város alig egy óra, tovább indultam. A szomszéd város, Shrewsbury nagyobbra nőtt, volt benne legalább négy-öt szálloda, de mind tele. És még a szállodások csodálkoztak, hogy mit akarok én előzetes foglalás nélkül, amikor ott és éppen akkor van a hagyományos Shrewsbury Haydn Fesztivál! Megdicsértem őket a sikeres, messze földről látogatott fesztiváljukért és tippet kértem, hogy akkor én most hol aludjak? Megmondták, hogy esélyem legközelebb Ostwestry-ben lehet, de ez nem tűnt igazán jó ajánlatnak, mert egyrészt én nem arra mentem, hanem éppen onnan jöttem, másrészt pedig mivel onnan jöttem, ezért nagyon jól tudtam, hogy a nekivadult Haydn drukkerek már azt a várost is megszállták.

Egyetlen lehetőségem maradt, addig menni, amíg ki nem érek Haydn zenéjének hallótávolságából. Ez bizony csak két várossal odébb, éjfél után következett be. Mi tagadás, a késői órán a szokásosnál fáradtabban zuhantam az ágyba.

Két nappal és egy Londonnal később már Franciaországban bicikliztem. Sőt mivel jó idő volt, szélcsend volt, későn is sötétedett, megcéloztam az első belga várost, az első világháborúban nem kívánt hírnevet szerzett Ypern-t. Este kiklenc körül értem Ypernbe, de ott nem álmos vidéki nyugalom, hanem a messze környéken híres yperni fesztivál forgataga fogadott. Ott és akkor nem örültem neki. A helyzetet látva már nem is szobáért, hanem csak információért mentem be a főtéri nagyszállóba, ahol természetesen egyetlen szabad szoba sem akadt, amint az egész városban és a környéken sem.

Segítőkész telefonálgatás után a már bevált megoldás született: a várostól tíz kilométerre, a domb tetején van egy régi kastély, most kastélyszálló, ott várnak. Újabb három napi szállásköltség egy éjszakáért, és még csak luxus sem volt. Viszont mivel az első világháború legvéresebb frontvonala évekig a kastély kertjében húzódott, ezért bőven voltak múzeummá alakított lövészárok maradványok, és jobbra-balra akkora katonai temetők, amekkorák látványának hatására az emberiség kedvének már rég el kellett volna mennie mindenféle háborútól.

Maffia

Létezik, erről egy kis utánajárással bárki meggyőződhet Dél-Olaszországban. Én Foggia-ban támasztottam le lezárás nélkül a biciklimet egy kis bolt-presszó-bár kirakatához, hogy megvegyem az uzsonnára való kólámat és süteményeimet. Kis forgalmú környék, az utcán 6-8 helybeli, a biciklit a kirakaton keresztül láttam. De nem csak én, hanem - amint azt utólag rekonstruáltam - a szemben lévő játékterem biztonsági őrei is, akik azonnal értesítették az illetékeseket, hogy madár van a kalitkában. Két álvevő pár másodpercre elterelte a figyelmem, és bicilki a teljes felszerelésemmel máris eltűnt. Ott álltam Foggia külvárosában egy szál átizzadt biciklis ruhában, egy mobiltelefonnal meg némi apróval.

Feldúltan kiabálva rohantam ki a boltból, de senki nem látott semmit, még azt sem, hogy egyáltalán lett volna biciklim, pedig volt vagy 6-8 szemtanú. Hívtam a rendőrőket, akik félóra múlva megérkeztek, és az elképzelhető legalacsonyabb intenzitással elkezdték jegyzőkönyvezni az esetet, amit eleve furcsállottak, mert szerintük az ilyesmi Foggiában elképzelhetetlen. Láttam, hogy az egész rendőri eljárásnak legfeljebb annyi értelme van, hogy legyen egy papírom arról, miért nincs semmilyen papírom.

Ekkor megérkezett egy sportos kinézetű, fehéringes fiatalember, a fekete inges, kopasz, testőrkülsejű testőrével. A fehéringes rólam tudomást sem véve bennfentesként beszélt pár mondatot a rendőrökkel, majd testőrével együtt távozott. A rendőrők meg előadtak egy komolytalan magyarázatot, hogy nekik pont most el kell menniük, de majd valamikor visszajönnek és folytatjuk az ügyet. Na ez volt a mélypont.

Beültem a kisboltba, hiszen ott volt a kólám meg a két süteményem, azokat eszegetve vártam a rendőrök visszaérkezését. Időnként idegesen felpattantam, hogy újra hívjam a rendőrséget, de a boltos mindig visszaültetett, hogy csak várjak. Ő már tudott valamit, még egy pótsütit is adott. Egy óra múlva egyszer csak a bolt hátsó ajtaján belépett a feketeinges testőr, és fölényes jóinulattal a hátsó kijárat felé bökve csak annyit mondot, hogy ott van a biciklid, viheted.

Igen, a körzeti főnök megtudta, hogy esemény történt, és vagy sporttársnak tekintett, vagy csak úgy érezte, hogy egy bicikliért nem éri meg a hülye külföldivel a balhé, ezért inkább elküldte a rendőröket és saját hatáskörében lerendezte az ügyet. A tartalék készpénzt azért kivették a gondosan átkutatott csomagból, de egyébként mindent visszakaptam. És a végén még én hálálkodtam és ölelgettem a bűnözőket, hogy milyen jó fejek. Tényleg azok volta, hiszen akár le is lőhettek volna.

Az út ezzel együtt is kiválóan sikerült, de azért inkább mindig lakatold le a biciklidet!

Szereti Ön Brahmsot?

2017 májusában egy hét után elértem Japán viszonylag ritkán lakott részét, mert a hegyek között olyanja is van neki. Kevesebb lakos, még kevesebb turista, öröm ott biciklizni, de persze szálloda is kevesebb van, inkább csak kis panziók és fizetővendég szobák, főleg japánoknak, kizárólag japán felirattal és kizárólag japánul beszélő háziakkal. Ez azonban inkább élmény, mint nehézség. Előre szállást foglalni ezekbe a kis panziókba japán nyelvtudás nélkül persze lehetetlen.

Miután Iiyamában csak a második, meglehetősen szerény kis családi panzióban volt hely, és a következő estére egy olyan falu volt az elérhető célpont, ahol összesen egy kis panzió volt a maga három vendégszobájával, ezért nem akartam kockáztatni, és jelbeszéddel megkértem az iiyamai fogadóst, hogy telefonon foglaljon nekem szállást másnap estére. Szívesen megtette, hosszan elbeszélgetett a másnapi fogadóssal, majd mutogatással közölte, hogy minden rendben van.

Másnap este az éppen kitörő tengeri viharral együtt értem el a tengerparti kis fogadót. Google Maps és  mobil internet nélkül nem boldogultam volna, mert összesen egy A4 méretű japán felirat jelezte a község legnagyobb, de hangsúlyozottan szerény fogadóját. 

A kizárólag japánul beszálő szállásadóval gyorsan tisztáztuk, hogy engem várt, én voltam az aznapi vendég. Megkérdezte honnan jövök, megadtam a helyes választ, ami japánul ógy hangzik, hogy "hangari". Erre ő szélesen elmosolyodott, és szépen, tisztán elkezdte dúdolni Brahms V. magyar táncát. Meghatódtam.

És a rizst szereti?

Ha véletlenül nem, akkor inkább ne menjen Japánba. Én szerencsére szeretem.

A Brahmsot éneklő fogadóshoz este értem, vacsoraidő volt. Megkérdeztem, hogy van-e bolt a faluban, de nem volt. Hát étterem? Az igen, de már bezárt. Mondtam neki, hogy sebaj, van egy tartalék energiaszeletem, az lesz a vacsora. Mire ő megkérdezte, hogy nem lenne-e jó, ha főzne nekem egy tálka rizst. Egy kis rizs mindig jó, köszönettel elfogadtam az ajánlatot.

Húsz perc múlva lehívott a nappalijába, ahol a bokáig érő asztalon ott várt a tálka főtt rizs. Meg mellette még további nyolc tálka, válogatott japán finomságokkal. Jól megvacsoráztunk, elbeszélgettünk a családjainkról, és persze pénzt sem fogadott el a vacsoráért. Utána leszervezte nekem a következő napi hasonló szállást, szervezés közben magyar voltom illusztrálására a telefonbeszélgetés közben is eldúdolta a magyar táncokat.

És amikor másnap este, egy minden szempontból kiváló japán tradicionális fürdőben - ők onsen néven ismerik - a már bezárt étterem mellett a kedves női személyzet megkérdezte, hogy főzhetnek-e nekem egy tálka rizst, akkor már bizakodva mondtam igent. És valóban, húsz perc múlva a két kedves hölgy kopogtatott a lakosztályom ajtaján, és a szaporán tipegő gésa járásukkal, a szokásos hajlongások között behozták a tálka főtt rizst, meg mellé a további nyolc tálka japán finomságot. Természetesen a ház ajándékaként.

Ezek után ha Japánban meghívnak egy kis tálka főtt rizsre, fogadd el.

Japánságok

Nincs körforgalom. Van helyette rengeteg közlekedési lámpa.

Nincs utcai szemetes. Szemét se nagyon.

Nem ottlakóként nem vehetsz mobiltelefon sim kártyát, helyette bérelhetsz mobilnetes kütyüt.

Van közbiztonság. A kisgyerekek is egyedül mennek gyalog vagy biciklivel az iskolába. Nincsenek kerítések, nincsenek házőrző kutyák, a házak ajtóin csak jelképesek a zárak. Legalábbis vidéken.

Egy átlagos közvécén is van legalább hat, de akár nyolc gomb, amivel a fenekedet mosó víznek az erőssége, iránya, hőmérséklete, porlasztása, meg a közben szóló zene beállítható. Az ülőke hőmérsékletével együtt.

Ritka az egykarú csap, de ha van is, inkább fordítva működik.

A levest is pálcikával eszik.

Alig vannak közparkok, így azokban padok sem lehetnek, de kiülős teraszok sincsenek. A japánok nem üldögélnek, nem álldogálnak, nem iszogatnak, nem beszélgetnek közterületen, ott csak sietnek egyik helyről a másikra.

Nem tudod túlhajlongani őket.

Az egyet nem a hüvelyk, hanem a felemelt mutatóujjukkal mutatják.

Minden tiszta.

Minden működik.

Miért nincs több történet?

Mert biciklista vagyok, nem író. Olyat nem írok le, ami nem, nem akkor vagy nem úgy történt, bár éppen történhetett volna.

És nem akarom, hogy több időt tölts az én történeteim olvasásával. Inkább vedd elő a biciklidet és éld át a saját történeteid.