Általában: Az úton kellemetlenül sok kamion jár, próbálj meg hozzájuk alkalmazkodni, nem lesz könnyű. Az út monoton, azt viseld el, ha olyan az alkatod, még élvezheted is. A vízre ügyelj. Az Andokba hat liter vízzel indultam el, de miután az első nagy és forró emelkedő első két óráján elfogyasztottam három litert, beláttam, hogy legkésőbb másnap délben a szomjúságtól ájultan leesnék a bicikliről. Próbát tettem az autósokkal, és szigorúan kivételesen koldulni kezdtem: Megálltam az út szélén, látványosan, a nyitott szájával lefelé felemeltem egy üres palackot. Általában az első, de legkésőbb a második-harmadik autó megállt, és különböző módokon, de mindig nagy természetességgel és szívélyességgel adtak vizet. Arrafelé ugyanis - rajtam kívül - senki nem indul el tartalék víz nélkül. Ezzel a módszerrel mindössze 2 - 4 literes készlettel sikeresen átkeltem az Andokon. Ezek 2007-es információk.
11. 17. szombat, felvonulás: Antofagasta repülőtér - Antofagasta, - 19:00, 42 km
11. 18. vasárnap, Antofagasta - Calama, 07:22 - 20:10, 220 km
11. 19. hétfő, Calama - San Pedro-tól 27 km ny. (3760 m), 07:10 - 20:01, 139 km
Délelőtt átkeltem az Andok első, kisebbik, de azért 3.500 méteres hegyláncán, holdbéli tájakon, majd ebédszünet San Pedro de Atacama oázis faluban, utána indulás felfelé az Andok nagyobbik vonulatára. Hőség volt, sivatag volt, magyashegység volt, így is alaposan elfáradtam, mire ezt csekély távot megtettem. Nem volt konkrét aznapi uticélom, szürkületig mentem, aztán kerestem egy sátornyi nagyjából sima és nagyjából vízszintes helyet. Nem volt könnyű, a hangsúly a nagyjából jelzőre tevődött át.
11. 20. kedd, San Pedrotól 27 km ny. - Paso de Jama-tól 30 km k. (4010m), 07:26 -19:48, 103 km
Többször jártam 4.500 m felett, egészen 4.700 méterig, és mindezt egy sivatagban. A magasságot csak a magasságmérő mutatta, látszani nem látszott. Nem voltak égbeszökő hegycsúcsok, sziklák, szakadékok, csak a szél által lekoptatott lankás dombvidék. A dombok persze méretesek voltak, az egyikről lejőve értem el a 94 km/órás sebességi rekordomat.
Aznap közvetlen közelről láttam Bolíviát, el is indultam oda, hiszen csak 4 km lett volna, azonban az út nem volt leaszfaltozva, és a biciklim azonnal esüllyedt az Atacama sivatag homokjában. Megpróbáltam gyalog, a biciklit tolva, úgy meg én süllyedtem el bokáig. Kétszáz méter után feladtam Bolíviát és nagy nehezen visszakecmeregtem a műútra.
11. 21. szerda, Paso de jamatól 30 km k. - Susques (3896 m), 08:35 - 19:00, 150 km
11. 22. csütörtök, Susques - San Salvador de Jujuy, - 19:30, 201 km
11. 23. péntek, San Salvador de Jujuy - Rio Piedras, 07:30 - 17:40, 158 km
Rio Piedras a nagy kedvenc. A térkép szerint erre vezet a legrövidebb út a távoli óceán felé, de erről a helyiek egyáltalán nem tudtak. Kézről-kézre adva meggyőzően elmagyarázták, hogy ők egy isten háta mögötti zsákfaluban laknak, a nagy hegyeken növő őserdőn legfeljebb traktorral lehetne átkelni, de a többség szerint még azzal se. A legközelebbi szálloda több órányi biciklizésre, az este közeledett, így hát ottragadtam. Nem bántam meg. A helyiek szegénységénél csak a kedvességük volt nagyobb, ez a párosítás mindig jó hangulathoz vezet. A hangulatot csak fokozta, hogy a jelek szerint csak a község egész lakosságának - beleértve az iskola csinos tanárnőit is - együttes angoltudása érte el az én egyébként szerény szintemet, ezért a kommunikáció alapeleme a mosoly volt.
A falu egyébként nem volt mindig szegény. A bevándorló telepesek a XX. század elején kiirtottákj a Chaco nevű nagytáj ősbozótját, és néhány évizedig viruló mezőgazdaságot teremtettek, amíg ki nem merültek az eredendően sovány, gazdálkodásra valójában alkalmatlan földek. Ugyanez megtörtént korábban az amerikai prérin és később a kazah sztyeppén is. A telepesek választhattak: a túlnyomó részük elment szegényembernek az argentin nagyvárosokba, a kevés maradék meg helyben lett szegény. A mérkőzés El Chaco nyerte.
Latinos tempóval éjfélig tartottak a programok, melyek után a polgármester személyes engedélyével a rendelkezésemre bocsátott iskolai tornateremben végre lefekhettem a földre dobott, tornaszőnyeg szagú tornaszőnyegekre. Utána már csak egyszer ébredtem fel, amikor az iskola kutyája végignyalta az arcom, de szerencsére csak puszta barátságból . Aztán hajnalban indultam a Chaco-n át.
11. 24. szombat, Rio Piedras- Monte Quemado, 06:19 - 20:30, 274 km
11. 25. vasárnap, Monte Quemado - Pampa del Infierno, 07:11 - 19:15, 186 km
11. 26. hétfő, Pampa del Infierno - Resistencia, 06:10 - 20:45, 251 km
Ez volt a nagy ellenszél negyedik napja, ami elől a szegények által is csak alig lakott El Chaco-n egyenesen átvezetett úton nem lehetett hova elbújni. Csak fújt és fújt. A Chaco a biciklisták elszántabbik fajtájának való. Egyébként minden a legnagyobb rendben haladt. A nagyon vegyes napi teljesítmények nem tőlem függtek, hanem a ritka szálláshelyekhez kellett a napi ütemeket igazítanom.
11. 27. kedd, Resistencia - Formosa, 09:28 - 19:30, 180 km
Ez lett volna a nagy ellenszél ötödik napja, de a buta szél nem vette észre, hogy derékszögben elfordultam. A következő napokban meg cikkcakkban mentem, úgy hogy olyan rendes, többnapos monoton ellenszelem nem volt már.
11. 28. szerda, Formosa - Caacupé, 07:32 - 19:50, 182 km
Kevés magyar jut el Paraguayba, azok is általában csak az Iguazú vízeséshez. És általában is kevés bicikista jut el Paraguayba, ott kerékpározó magyarról pedig még nem is hallottam. Indulás előtt próbáltam paraguayi kerékpáros információkat szerezni, de nem nagyon volt honnan. Ekkor fordultam kérdéseimmel Magyarország paraguayi tiszteletbeli konzuljához, aki egy igazán tiszteletbeli idős magyar úr, egyben komoly ottani üzletember. Ráadásul a fia egy időben paraguayi kerékpárbajnok volt, szóval a legjobb forrást kerestem meg.
A konzul úr helyismerete alapján biztonsági okokból nem tartotta volna szerencsésnek, hogy egyedül szeljem át az országát, ezért a határon személyesen fogadott, szállásokat foglalt, és megszervezte a biztonsági kíséretemet az ország túlsó határáig. Mindezt nem kértem, ő volt szíves felajánlani. Ezúton is köszönöm a Tömböly Dénes tiszteletbeli konzul úr szíves biztatását és segítségét.
Ez volt az egyetlen alkalom, hogy autós kísérettel bicikliztem. Hogy milyen Paraguay? Meleg, dombos, szegény, vagyis nagyon szegény, de benne sok gazdag ember, és van amiben hasonlít Magyarországra. A szállodában közölték a szobaárat, majd biciklis ruhámat látva megkérdezték, hogy kérek-e számlát. Nem kértem. Akkor kedvezményt adtak.
11. 29. csütörtök, Caacupé - Caaguazú, 06:52 - 15:00, 137 km
11. 30. péntek, Caaguazú - Puerto Iguazú, 05:56 - 20:08, 236 km
Ez volt az Iguazú vízesés napja. Az út második fénypontja. Méltó a híréhez, nem okozott csalódást.
12. 01. szombat, Puerto Iguazú - Jardín América, 06:52 - 19:00, 200 km
Utinapló: Nem a Paraná folyó mentén haladok vízszintesen, hanem a folyóval párhuzamosan 5 - 20 km-ra, a Sierra Missiones százszor egymás után következő, nem szerpentinezett, hanem az emelkedőnek egyenesen nekivezetett hegyi útján. Hozzá +39 C fok meleg. Embertelen. Ha nem múlnak a hegyek, akkor visszaveszek a tempóból.
Utólag ezekből a nehézségekből csak arra emlékszem, hogy egy hosszú dombvidéken, jó időben, jót mentem, majd a fagylaltkedvelő argentínok egyik cukrászdájában megettem az esti fagylaltomat, akkor éppen pont egy kilót. Ott súlyra adják. A mennyiség mutatja, hogy tényleg munkás nap lehetett.
12. 02. vasárnap, Jardín América - Santo Tomé előtt 31 km, 06:08 - 19:30, 203 km
Aznap megnéztem a San Ignacio Mini jezsuita misszió impozáns romjait. Errefelé a jezsuiták a 17 - 18. században egy falanszer típusú guarani indián államot működtettek, amint azt Voltaire Candide-jából és a Misszió című filmből tudjuk. A misszió volt az út harmadik, ráadásul meglepetés fénypontja.
12. 04. hétfő, Santo Tomé előtt 31 km - Uruguiana, 06:35 - 19:00, 235 km
12. 05. kedd, Uruguiana - Dayman, 05:58 - 17:30, 155 km
Ez volt a nagy kutyatámadás napja, ekkor volt életemben harmadszor halálfélelmem. Két brazil masztiff volt. Hagyományos, nagytestű brazil kutya, eredetileg indián- és rabszolgavadászatra tenyésztették ki. Úgy is néznek ki.
A két kutya egy farmról (hacienda) szaladt ki a néptelen mellékútra. A két kutya összedolgozott, két oldalról támadtak. Őrült sebességgel tekertem és közben majd eltörtem a kutyarisztót, annyira nyomtam a gombját. Igen ám, de egyszerre csak az egyik kutyára tudtam irányítani, amelyik olyankor egy-két méterre lemeradt, de a másik a lábszáramnál hörgött. Egy végre szembejövő autó mentett ki szorult helyzetemből, mert a kutyák átálltak annak a kergetésére. Ez van,ezt a kockátartot a hosszútávú biciklistának el kell fogadnia. Például a focistába meg belerúg az ellenfél, az ellen sem lehet tenni semmit.
Ettől eltekintve Brazília déli csücske kellemes kutúrtáj, olyan mint a magyar Alföld, csak a tanyák gazdagabbak és akác helyett pálmák nőnek. Nyoma sincs a Chaco szegénységének, láthatóan jól és jólétben elvannak ott az emberek.
12. 06. szerda, Dayman - Mercedes, 06:03 - 21:10, 240 km
Ez meg a nyári mikulás napja.
12. 07. csütörtök, Mercedes - Colonia, - 18:00, 177 km
Én még mentem volna, de utamat állta a tenger. Megérkeztem.
12. 08. péntek, levonulás: Colonia - Buanos Aires (hajó) -Quilmes, - 13:00, 27 km
Argentin barátaim részletes itinerjével könnyedén átvágtam Buanos Airesen, ami egy nagyra nőtt Budapesthez hasonlít.
Dél-Amerika óceántól óceánig 2007
3627 km, 19 nap, 191 km/nap kerékpárral
Chile - Argentína - Paraguay - Brazília - Argentína - Brazília - Uruguay - Argentína
Részletes információk a jobboldali kerékpár ikonra kattintva.
Innen indultam, háttérben a Csendes-óceán, Chile. A csomag tartalmazza a teljes magashegyi túlélő készletet: sátor, hálózsák, főzőkészlet, élelem, meleg ruha. A himalájai tapasztalatok után már könnyű volt optimalizálni a csomagot.
A bicikli már megint (lásd Ausztrália) a Baktérítőnek támasztva.
Az Atacama kicsi, de tökéletes sivatag, sem növény, sem állat nem él benne. Csak ember, ha érdemes.
Egy felhagyott salétrombányász város romjai az Atacama sivatagban.
Nagyon Atacama. Aki ettől sem kap kedvet a sivatagi kerékpározásra, az válasszon magának más sportot.
Még mindig nagyon Atacama: Valle de la Luna (A Hold völgye), Chile. Valóban völgy, mert csak 2500 méter magasan van.
Az Andok tetején, a chilei Altiplano-n. Körös-körül már megint a Nagy Semmi, és mindez 4000 m magasan. Éjjel 0 C fok, nappal 35.
Az előző képhez képest fél órával és tíz kilométerrel később, de mintha semmi sem változott volna. Az idő is és a tár is végtelen. Valójában nyomasztó, borzongató érzés, szeretem, de közben félek. Pedig nincs mitől.
Sebességi rekord a chilei Andokban. A kilométerórát mindig egy százalékkal lejjebb állítom, ezzel korrigálom a bicikli kóválygását. Így megvolt a 93 km/h.
Jó érzés volt, bár közben nem láttam, nem hallottam, csak zuhantam.
Lámák az Andokban.
Itt ez a mást jelent, mint a Himalájában.
Argentina, Susques. Látszólag a világ vége, de közben egy fél dunántúlnyi terület kereskedelmi és kulturális központja. Ez itt a belváros, balra a szálloda.
A Purmamarca völgy Argentinában, ahol - illendően köszönve az út szélén baktató kalapos kecsua indiánoknak - egy lendülettel lehet leszáguldani 4170 m-ről 2000 méterre.
Leérkeztünk a nagy síkságra, a Chaco-ra, ahol nem fesztivál van, hanem egy argentin gaucho (cowboy) megy munkába. A lábát takaró nyers marhabőr a bozót tüskéitől védi őt. És a lovat mi védi?
Még mindig nem fesztivál, hanem csak vasárnap. Az argentin gauchók misére mennek a legközelebbi faluba. Messze van.
Ő pedig egy brazil vaqueiro, ami a gaucho portugálul. Csak párszáz kilométer távolság, de egész más viselet, mint az Argentin oldalon. Végül is egy másik nemzet.
A koldusszegény Paraguayt csak egy folyó választja el a gazdag Brazíliától. A távolban egy Debrecen méretű brazil város, Foz do Iguacu. Ők is hamarosan le fognak hagyni bennünket.
Az Iguazú vízesés brazil oldalán, a Csendes-óceántól 13 napi kemény biciklizés után, arcomon a jogos büszkeség széles mosolyával. Innen már csak hat nap volt az Atlanti part.
Argentina, Missiones tartomány. Egy XVII. századi jezsuita misszió romjai a bozótos erdőségben. A hely ismerős lehet Voltaire Candide című művéből, ha azt ma még egyáltalán olvassa valaki.
Argentínában 30 éve még véres jobboldali katonai diktatúra volt. A terror helyi áldozatainak emlékműve. Semmi stilizálás, a szobrok magukat az áldozatokat ábrázolják, a villanydróttal összekötözött kezükkel a kivégzésük előtt.
